Őszi ügyek

Na, hát ha már ennyit meséltünk elvekről,  életfilozófiákról, és nagy jövendő célokról, elmeséljük azt is, hogy konkrétan miket csináltunk mostanában. Először is a tím gyors bemutatása:

Györgyi - a gyógypedagógus - szomatopedagógus és logopédus, tapasztalt sima anya

Flóra - a kommunikációs, a szervező és a tapasztalt sima és fordított anya

Fruzsi - a pszichológus, meseterapeuta és szintén tapasztalt sima és fordított  anya

Így járjuk a világot. Különböző felállásokban. Vállt vállnak vetünk.

Így voltunk az első sütivásárból szponzorált 13. kerületi foglalkozásunkon hárman egy negyedik osztályban. Utolsó perces riasztás volt, kizsonglőrködött órákkal, így hát egy és negyed óránk volt, amibe azt a regénnyi mondandót, és OTP családi napnyi játékötletet, ami a fejünkben volt belesűríthettük. 

Mielőtt a szánkat kinyithattuk volna, kaptunk kb 5 kérdést, mert  volt nálunk egy kerekesszék.  A kerekesszék kérdéseket vet fel: Kié? Miért kell neki? Ki fogja nőni? Stb. És amúgy elég vagány dolog is, mivel gurul. És a gyerekeknek van egy nagyon erős késztetése arra, hogy ami gurul, azt ki akarják azonnal próbálni.

De nem eszik ilyen forrón a kását, mi gondosan felépített programtervvel érkeztünk!

Szóval szépen végigjátszottunk mindent, kérdésekre válaszoltunk, sztorikat hallgattunk, megtudtuk, hogy mindenkivel volt már olyan, hogy kimaradt egy játékból, pedig szeretett volna részt venni. Valakivel most is ez van. Megtudtuk, hogy mindenki szereti a csokit, van, akinek nagyot hall a nagypapája és pl. azt nem igen tudják, magukról, hogy hogyan születtek. Mi viszont elmeséltük, hogy a mi fiaink hogyan. Hogy milyen terminátor küzdelemben találták magukat rögtön kisbabaként. Ez a válasz arra az alapkérdésre, hogy miért lett “ilyen” Hát ezért. Fontosak az okok, fontos, hogy fel merjék tenni a kérdést, és megértsék a választ.

Mindezek után sok izgalmas tapasztalatot gyűjtöttek: kiderült, hogy mi az a kommunikátor és hogy milyen szavak nélkül csak tekintettel vásárolni a boltban a plüss káposztát és a plüss fokhagymát, hogy milyen maguk előtt tolt hullahopp karikával közlekedni, kendővel a szemünkön, és hogy leöntik-e magukat víztöltés közben, ha csak egy icipici lyukon keresztül látják a világot és hát nyilván azt is kipróbálhatták, hogy milyen jól siklik a kerekesszék a suli folyosóján.

A gyerekek csillogó szeműek voltak és nyitottak, voltak kérdéseik, és egy kicsit beleélhették magukat abba, hogy milyen az, amikor nehezített pályán kell mozogni.

Azóta tartottunk még három érzékenyítő foglalkozást, hasonlóan jó élményekkel, valamint új kollegáink is lettek:

Kerekes Elmo, Dömdödöm, a nem beszélő panda, és Látássérült Kacsa Zsófi a vakvezető kutyájával:

unnamed.jpg

Mindeközben alig várjuk, hogy az így felvértezett gyerekeket aztán összeismertessük leendő spéci haverkáikkal. Az a legjobb rész!

A második izgalmas tapasztalatot Erdélyben szereztem, (én, Fruzsi), ahová már másodszorra hívtak el a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra,  hogy mesefoglalkozást tartsak sima és fordított gyerekeknek, családoknak, anyukáknak. Imádok odamenni. Órákig tudnék mesélni, de jól nevelt módon a lényegre fogok szorítkozni.

Tartottam anyacsoportot spéci gyerekes anyukáknak. Nem volt rá sok időm, másfél- két órám. Kéne rá kábé 150.

De amiben biztos lettem, és eddig is sejtettem, de most láttam is, hogy a budapesti helyzet még egészen jónak mondható más helyzetekhez képest, és nyilván a norvég helyzethez mérten pedig egészen rémes.

Amíg anyáknak - akiknek van éppen elég feladata azzal, hogy a gyereküket emelgessék, altassák, vagy épp megtanítsák, járni, enni, beszélni - arra megy el az ereje, hogy mások csúnya nézését állják, hülye kérdéseit válaszolgatják, okvetetlenkedő jótanácsait hallgatják, addig nagy szükség van arra, hogy ezeket az anyákat a szerencsésebb helyzetben lévő sorstársaik bátorítsák és felvértezzék.

Én szerencsésnek érzem magam, mert az én családomban és baráti körömben olyan szinten alapvetés volt mindig, hogy senkit nem ítélünk el a színe, vallása,  (nem)járása, szerelmének iránya, értelmi képességei vagy társadalmi helyzete miatt, hogy akik így viselkednek velem, azokra én fütyülök. És észre se veszem őket addig, míg valakibe bele nem kötnek, aki viszont nem rendelkezik azzal a páncélzattal, ami nekem jutott, és amiért mellesleg azért meg is dolgoztam, de inkább jutott. Egy percre nem húzom be a nyakam, mert a számomra fontos emberek normája egyezik az enyémmel, és mert ez a norma azt mondja, hogy mindenki egyenlő. De milyen nehéz annak, aki egyszercsak vagy öröktől fogva abba a helyzetbe kerül, hogy a többség lenézi, kirekeszti, áldozathibáztatja, bántja, nyaggatja, stb?!  Ha nincs meg benne az a szilárd érzés, hogy nem az a hülye, aki “más”, hanem az, aki emiatt beszól. Ha ő húzza meg magát, pedig erre semmi oka sincs. Nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy a világ nagyobbik része így él.

Az a nagy tanulsága ennek, hogy a gyerekeket otthon,  az iskolában, a tévében és az óriás plakátokon is arra kell tanítani, hogy sokfélék vagyunk, és tiszteljük a másik embert, és segítsük azt, akinek nehezebb.  Ez kell, hogy legyen az alapvetés, és akkor bízhatunk abban, hogy ez az alapvetés nekünk is pártunkat fogja.

De ha egy szegény faluból jött roma asszony vagy bicebóca gyerekkel, akkor hány előítélet sújt? És hány felől? Hát ezt láttam én most szemtől szemben és ezen nem segít az én értelmiségi okostojás beszédem. És mondhatom neki (dehogy mondom), hogy figyelj már, az én gyerekem sokkal rokibb, mint a tiéd, ugyan ne aggódj, csak nehezen jár, közben milyen fain gyerek, mégis azt látom, hogy jobban megroppantja őt ez, mint engem, hogy triplaroki a kisfiam,  mert ő szégyelli magát nekem meg eszem ágában sincs szégyenkezni, sőt büszke vagyok rá, még a tévében is beszélek róla. Ő szégyelli magát. Miért ő? Miért nem az, akinek egy rossz szava is van erre? Hogy lehet neki annyi erőt adni, hogy ő azt a saját maga és a fia védelmében sugározni tudja? Hogy lehet úgy elmondani az ő helyzetét a környezetének, hogy azok megértsék, hogy a handikapa gyerek is ugyanolyan gyerek, mint a másik gyerek, és hogy az anyja ugyanúgy imádja.

Szóval fontos dolog az érzékenyítés, és valahol ötvenszer annyira elkélne , mint máshol. Én azt mondtam ezeknek az anyáknak, hogy nagyon fontos, hogy a saját történetüket úgy fogalmazzák meg, hogy arra büszkén nézzenek, és hogy gondolják végig, hogy mesélnék el másoknak az ő és a gyerekük történetét. Én hiszek abban, hogy egy jól irányzott személyes történet, nyílt tekintettel párosulva, elég ütős tud lenni. Kérdésekre ad választ, félreértéseket oszlat el, érthetővé teszi a félelmetes érthetetlent.

És addig is azt lehet tenni, hogy a családok összeállnak a spéci gyerekeikkel és jól érzik magukat együtt, támogatják egymást, és vállt vállnak vetnek a világban. Erre is láttam példát, és meséltem is egy ilyen közösségben úgy, hogy a túlpörgött 6 éves lelkű nagyfiúk, a sima 6-8 évesek, az egy mondatot 5 percig mondó fiúcska, és a kerekesszékes nembeszélő gyerekek és a szüleik is tátott szájjal hallgatták (mert a mese már csak ilyen, ha fejből mondják), és utána együtt játszottunk, mindenki elindította és megállította a szárazon és vízen járó hajót, amit maguk építettek. Ki a szavával, ha el nem felejtette, ki 5 perc alatt, ki pedig a tekintetével, de mindenki részt vett, és figyelt a másikra.

Ilyeneket szeretnénk csinálni még sokat, sokfelé, főleg ott, ahol tényleg elkél, ahol muszáj nagyot változtatni. És hiszünk abban, hogy hitelesen tudunk fellépni, mert a bajtársi közösség érzése is velünk van, és hála az égnek még szakmánkba is vág.