Március 24-én megtartottuk az idei első, összefagyós, szeles, mindazonáltal szuperjó inkluzív piknikünket. Társaink voltak ebben a Vissza a Vadonba csapata, Szentendrén, akik egy olyan helyet hoztak létre, ahol mindenféle gyerek (és tulajdonképp felnőtt  is) megtalálja a boldogságát és elfoglaltságát, és a Völgyzugolyház Alapítvány, akik a XVII. kerületben iskolát alapítanak a nagyon kacifántos gyerekeknek, és mindeközben szupernyitottak mindenre, ami inkluzív. Anyagi támogatónk is van abban, hogy az "Egy sima egy fordított" mintázatot minél több helyre odakötögessük, mégpedig az Unicredit Bank. Szellemi és stratégiaügyi támogatónk pedig a TASZ. És ehelyt kell megköszönnünk a Corvinus Egyetem kommunikáció szakának a segítségét is, akik az egész karácsonyi tombolájuk bevételét nekünk adományozták. Szóval így, együtt hoztuk ezt létre. Hálásan, igazán nagyon nagyon hálásan, köszönjük a támogatást! 

A létszám kicsit tettenérhetetlen volt, de osztottunk, szoroztunk, és arra jutottunk, hogy kb. olyan 70 ember megfordult a Vadonban aznap. Nagy kalaplengetés azoknak a családoknak, akik  tömegközlekedéssel is nekivágtak az útnak, dacolva a nehézségekkel. Mindeközben a további piknikekre is áll az ajánlat, hogy igyekszünk összeügyeskedni a mini telekocsi hálózatot, senki ne maradjon otthon, aki vágyik a természetbe és a társaságba. Pacsi és köszi sofőrjelentkezőknek is! És persze mindenkinek, aki eljött, mert mindenki menő, aki piknikel, amikor a tavaszi szél vizet áraszt. 

Nem állítom, hogy nem volt olyan az egész, mint egy ilyen otthoni kerti buli, ahova egyszercsak megérkezik mindeki és annak a barátai is, néhányan hamarabb, mint mi, és mi azt se tudjuk hol áll a fejünk, kinek köszöntünk már, milyen attrakciót ígértünk egyáltalán, azt hol is csináljuk, és amúgyis hol a krumplisaláta, a fakanál meg a bagett… és ki rak tüzet, és mikor pelenkázzam át a gyerkemet, meg ilyenek. De azt viszont állítom, hogy mindezzel a barátságos káosszal együtt olyan szép, gördülékeny, családias, fenntartható, tartalmas, és boldog volt ez a nap, hogy sok ilyet szeretnénk még. (Én mondjuk simán el tudnám képzelni, hogy minden napom ilyen legyen.)

Az volt a lényeg azt hiszem, hogy mindenki kimozdult, összeszedte ilyen vagy olyan gyermekét valamint cókmókját, és nyitott szívvel résztvett egy olyan eseményen, amiről azt sem tudta mi fán terem. És ahogy elnéztük a csillogó szemecskéket, a spontán alakult gyerekbandákat, és a gyermekeiket valamint a tájat elégedetten szemlélő szülőket, bizony mondom,  jó döntést hozott, aki eljött.

Bizonyára kiíváncsian várjátok, hogy elsoroljam , mit csináltunk, ha már ilyen szépen összegyűltünk:

Krumplit pucoltunk és főztünk - ebben külön köszönetet kell mondanom, azoknak a gyerekeknek, akik nem szaladtak el a munka elől, hanem kis gyerekkocsijukban ülve szorgosan segítettek. Nélkülük nem lett volna paprikáskrumplink. Persze a szorgos felnőtteknek is nagy köszönet, de azért a gyerekek krumplija, az kimagaslóan szépenpucolt lett.

Meséltünk. Nem a tűznél, ahogy illett volna, hanem bent, a fűtött tornateremben,  hogy ne fagyjunk össze. De mivel volt egy hinta is a odabent, amin egyszerre négy gyerek tudott lengeni, azzal azért nehéz volt felvenni a versenyt. De nem baj, egy mese mindenkinek, a  másik pedig a szűkebb körű érdeklődőknek megcsillogtatta a szemét, ezt biztosan láttam. Növénykéket mégsem ültettünk, de mire való a Földnapja és a következő piknik, ha nem arra, hogy ezt pótoljuk?

Plüssvadászatot is rendeztünk - a gyerekek szaladgáltak a réten és összeszedték a hosszúfülű, kékpöttyös, háromlábú és egyéb állatkákat mérsékelt versenyszellemben, sokkal inkább összevissza és vidáman.

A spontán elfoglaltságok voltak a legjobbak, mert a Vadonban az a jó, hogy igazából nem kell direkt programot se szervezni, úgyis van vagy ezer dolog, ami egy gyereket sokkal jobban elszórakoztat.  Amúgyis jó, ha nem mondják meg mindig, hogy mi legyen, hanem lehet csak úgy bandázni, hidat építeni deszkákból, tornyot építeni a szigetelő hungarocellből, homokozni, fára mászni, patakot átugrani, barlangbabújni, hintázni, görkorizni, focizni stb. Ezeket nem csak úgy felsoroltam, ezeket mind csinálták is az ott fellelhető gyerekek. Fotódokumentáció van róla. Alig lehetett őket hazavinni. Még az is elhangzott, hogy a Vadon egy “gyerekparadicsom”. Tényleg az, és mi ezt ki is fogjuk használni. 

Ami pedig a felnőtteket illeti. Nyilván mindenki egy, vagy mindkét szemét a gyerekein tartotta, de közben volt lehetőség beszélgetni, virtuális ismerettségeket valóságba fordítani,  haverkodni, egymás keze alá dolgozni, kölcsön adni és venni egymás gyerekét, mert amíg te krumplit pucolsz az én gyerekemmel, addig én elviszem pisilni a tiédet, amíg a te nagygyereked megtörli az én kisgyerekem orrát, addig én a te kisgyerekedet lököm a hintán, amíg te mesélsz, addig én tüzet rakok, szóval ilyen és ehhez hasonló barterek köttethetnek egy ilyen egynapos, ideiglenes kommunában is. És  kell az ilyesmi, ahhoz, hogy az ember érezze, hogy nincs egyedül, hogy a dolgok lehetnek simábbak, mint amilyennek általában tűnnek, hogy ebből még lehet valami több is, valami ami kapcsolatokban, ötletekben, új projektekben továbbmehet. Akár, és miért ne?

A következő “Egy sima egy fordított” piknikünk április 22-én lesz, kb. a Föld napján , ugyanott.

Gyere, mert most épül az a közösség, aminek te is oszlopos tagja lehetsz!

Minden úgy kezdődött, hogy 2013-ban elindultunk MagikMe-ként, és játszótér forradalmasításba kezdtünk. 2015 ősze óta 42 játszótéren van már kint MagikMe játszóeszköz: Pillangó vagy Bucka. Velünk együtt tényleg elindult valami, lehet, hogy csak a mi fülünk van kihegyezve az ügyre, de mintha az inklúzió, jobban téma lenne mostanában. Mintha több ilyen játszóeszközről reppenne fel hír, mintha az online családi magazinok a 23 legszuperebb játszótér csokraikba, több inkluzív játszót választanának. Ez igen igen örvendetes, legyen is így!

Úgyhogy a csapat fele elhatározta, hogy szeretné kiegészíteni ezt a lendületet egy érzékenyítő, információt adó, támogató és közösségépítő tevékenységgel, és hogy ezentúl külön vágányon folytatjuk az ügyért való munkát. Így alapítottuk meg az Egyesület az Inklúzióért -ot. Az Egyesületet az Inklúzióért.

Persze már kérdezték tőlünk a postán, hogy “Mi? Egyesület az illúzióért?” , de nekünk feltett szándékunk, hogy a nevünkkel bevezetjük a minden nap használt szavak aranykönyvébe ezt a szót, hogy INKLÚZIÓ. Ami amúgy azt jelenti, hogy befogadás, hogy nem csak úgy integrálunk és egymás mellé rakunk embereket, hanem jól átgondolva, olyan helyzeteket, tereket, lehetőségeket teremtünk, ami azt segíti, hogy mindenki a lehető legjobban megtalálja a helyét és jól érezze magát. Így: Egy sima , egy fordított... Lehetőség szerint még valami interakció és kapcsolódás is elkezdődjön, akár még barátság is köttessen. És végül mi sem természetesebb módon járjon keljen a világban mindenki, ha sima, ha fordított, és az emberek mosolyogva köszöntsék egymást az utcán, és paskolják meg egymás vállát vagy járókeretét.

Ennek a lépéseit mi úgy képzeljük, hogy a sima gyerekeknek érzékenyítő foglalkozásokat tartunk, ahol információt kapnak, tudásban és tapasztalatban gazdagon távoznak. Kérdezhetnek bármit, tabuk nélkül, kipróbálhatják, milyen nem látni, milyen kerekesszékben ülni, és haladni, milyen nem tudni beszélni és alternatív módokon kommunikálni. Megtanulják, hogy nevezzük azt szépen és politikai korrektül , aki nem jár, nem lát, vagy lassabban gondolkodik és tanul, mint ők.

Mindeközben nagyon fontosnak tartjuk a másik oldalon a szülők támogatását és biztatását, hogy ne hangozhassanak el olyan mondatok, hogy nem merek kimenni a játszótérre, mert megbámulnak, megszólnak, vagy  hiába megyünk oda, nem jutunk fel a játékra, és más ehhez hasonló nehéz mondatok. - Mert hát az a helyzet, hogy igen, ez nehéz. Hogy olyan emelt fővel közlekedjünk a kicsit vagy nagyon spéci gyerekünkkel, hogy mint egy páncélról, minden lepattanhasson rólunk. Volt velünk is olyan, hogy egy olyan kérdéstől, hogy hány éves a gyerekünk, zokogásban törtünk ki. Tényleg volt. És iszonyú sok meló, és év, mire az ember büszkén, rezzenéstelen lelki nyugalommal sétál végig a korzón, és ad építő jellegű választ a hozzá intézett gyermeki vagy felnőtti kérdésekre. Vagy csak a maga természetességében kezeli a bámész tekinteteket. Mert amúgy, valljuk be, hogy a bámész tekintet elég normális dolog. Mindenki megnézi, azt ami fura, kivéve, ha angol, mert akkor az  méltóságán aluli vagy new-yorki, ahol semmi nem számít furának. Szóval kell a támogatás, mivel  muszáj kimennünk és kommunikálnunk a helyzetünket, mert különben senkinek nem fog feltűnni, hogy létezünk, és jogaink és vágyaink vannak.

A harmadik nagyon fontos dolog, hogy olyan programokat szervezzünk, ahol a sima és a fordított gyerekek együtt játszanak. Együtt. Játszanak. Közösen. Közös játék, ahol mindenki meg van szólítva, amiben mindenki részt vesz, amiben interakciók vannak, amit mindenki élvez, ami mindenkinek kihívás, ami mindenkinek ad. Nem olyan nehéz, csak figyelni kell mindenkire.

Voltunk olyan szerencsések, hogy a Pozsonyi Pagony megkeresett minket, hogy szívesen rendeznének sütivásárt a javunkra szeptemberben, mert ők biztosak abban, hogy mi kitalálunk egy olyan célt, amit érdemes támogatni. Mivel mi már ezt rég kitaláltuk, nyilvánvalóan nagy örömmel el is fogadtuk a felajánlást,milyen jó fej egyébként is  a Pagony, hogy arra használja az ismertségét, lokációját, idejét és energiáját, hogy fontos ügyek mellé álljon. Egy ideális világban persze minden boltnak pagonyos a szemlélete, de ebben a világban külön nagyon köszönjük.

Nem is fejtettük ki részletesen, csak amolyan érintőlegesen, hogy mivégre gyűjtjük és áruljuk azt a sok sütit, mégis, tekintve, hogy eddig is szépen dolgoztunk az inklúzióért, rengetegen bizalmat szavazta(to)k nekünk. Úgyhogy ehelyt mégegyszer megköszönjük azt a sok sütit, segítséget, vállveregetést, nyitottságot és csengő forintot, amivel a munkánkat támogatjátok.

Köszönjük az útravaló hamuban sült sütiket!

Na, hát ha már ennyit meséltünk elvekről,  életfilozófiákról, és nagy jövendő célokról, elmeséljük azt is, hogy konkrétan miket csináltunk mostanában. Először is a tím gyors bemutatása:

Györgyi - a gyógypedagógus - szomatopedagógus és logopédus, tapasztalt sima anya

Flóra - a kommunikációs, a szervező és a tapasztalt sima és fordított anya

Fruzsi - a pszichológus, meseterapeuta és szintén tapasztalt sima és fordított  anya

Így járjuk a világot. Különböző felállásokban. Vállt vállnak vetünk.

Így voltunk az első sütivásárból szponzorált 13. kerületi foglalkozásunkon hárman egy negyedik osztályban. Utolsó perces riasztás volt, kizsonglőrködött órákkal, így hát egy és negyed óránk volt, amibe azt a regénnyi mondandót, és OTP családi napnyi játékötletet, ami a fejünkben volt belesűríthettük. 

Mielőtt a szánkat kinyithattuk volna, kaptunk kb 5 kérdést, mert  volt nálunk egy kerekesszék.  A kerekesszék kérdéseket vet fel: Kié? Miért kell neki? Ki fogja nőni? Stb. És amúgy elég vagány dolog is, mivel gurul. És a gyerekeknek van egy nagyon erős késztetése arra, hogy ami gurul, azt ki akarják azonnal próbálni.

De nem eszik ilyen forrón a kását, mi gondosan felépített programtervvel érkeztünk!

Szóval szépen végigjátszottunk mindent, kérdésekre válaszoltunk, sztorikat hallgattunk, megtudtuk, hogy mindenkivel volt már olyan, hogy kimaradt egy játékból, pedig szeretett volna részt venni. Valakivel most is ez van. Megtudtuk, hogy mindenki szereti a csokit, van, akinek nagyot hall a nagypapája és pl. azt nem igen tudják, magukról, hogy hogyan születtek. Mi viszont elmeséltük, hogy a mi fiaink hogyan. Hogy milyen terminátor küzdelemben találták magukat rögtön kisbabaként. Ez a válasz arra az alapkérdésre, hogy miért lett “ilyen” Hát ezért. Fontosak az okok, fontos, hogy fel merjék tenni a kérdést, és megértsék a választ.

Mindezek után sok izgalmas tapasztalatot gyűjtöttek: kiderült, hogy mi az a kommunikátor és hogy milyen szavak nélkül csak tekintettel vásárolni a boltban a plüss káposztát és a plüss fokhagymát, hogy milyen maguk előtt tolt hullahopp karikával közlekedni, kendővel a szemünkön, és hogy leöntik-e magukat víztöltés közben, ha csak egy icipici lyukon keresztül látják a világot és hát nyilván azt is kipróbálhatták, hogy milyen jól siklik a kerekesszék a suli folyosóján.

A gyerekek csillogó szeműek voltak és nyitottak, voltak kérdéseik, és egy kicsit beleélhették magukat abba, hogy milyen az, amikor nehezített pályán kell mozogni.

Azóta tartottunk még három érzékenyítő foglalkozást, hasonlóan jó élményekkel, valamint új kollegáink is lettek:

Kerekes Elmo, Dömdödöm, a nem beszélő panda, és Látássérült Kacsa Zsófi a vakvezető kutyájával:

Mindeközben alig várjuk, hogy az így felvértezett gyerekeket aztán összeismertessük leendő spéci haverkáikkal. Az a legjobb rész!

A második izgalmas tapasztalatot Erdélyben szereztem, (én, Fruzsi), ahová már másodszorra hívtak el a Holnemvolt Székelyföldi Mesefesztiválra,  hogy mesefoglalkozást tartsak sima és fordított gyerekeknek, családoknak, anyukáknak. Imádok odamenni. Órákig tudnék mesélni, de jól nevelt módon a lényegre fogok szorítkozni.

Tartottam anyacsoportot spéci gyerekes anyukáknak. Nem volt rá sok időm, másfél- két órám. Kéne rá kábé 150.

De amiben biztos lettem, és eddig is sejtettem, de most láttam is, hogy a budapesti helyzet még egészen jónak mondható más helyzetekhez képest, és nyilván a norvég helyzethez mérten pedig egészen rémes.

Amíg anyáknak - akiknek van éppen elég feladata azzal, hogy a gyereküket emelgessék, altassák, vagy épp megtanítsák, járni, enni, beszélni - arra megy el az ereje, hogy mások csúnya nézését állják, hülye kérdéseit válaszolgatják, okvetetlenkedő jótanácsait hallgatják, addig nagy szükség van arra, hogy ezeket az anyákat a szerencsésebb helyzetben lévő sorstársaik bátorítsák és felvértezzék.

Én szerencsésnek érzem magam, mert az én családomban és baráti körömben olyan szinten alapvetés volt mindig, hogy senkit nem ítélünk el a színe, vallása,  (nem)járása, szerelmének iránya, értelmi képességei vagy társadalmi helyzete miatt, hogy akik így viselkednek velem, azokra én fütyülök. És észre se veszem őket addig, míg valakibe bele nem kötnek, aki viszont nem rendelkezik azzal a páncélzattal, ami nekem jutott, és amiért mellesleg azért meg is dolgoztam, de inkább jutott. Egy percre nem húzom be a nyakam, mert a számomra fontos emberek normája egyezik az enyémmel, és mert ez a norma azt mondja, hogy mindenki egyenlő. De milyen nehéz annak, aki egyszercsak vagy öröktől fogva abba a helyzetbe kerül, hogy a többség lenézi, kirekeszti, áldozathibáztatja, bántja, nyaggatja, stb?!  Ha nincs meg benne az a szilárd érzés, hogy nem az a hülye, aki “más”, hanem az, aki emiatt beszól. Ha ő húzza meg magát, pedig erre semmi oka sincs. Nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy a világ nagyobbik része így él.

Az a nagy tanulsága ennek, hogy a gyerekeket otthon,  az iskolában, a tévében és az óriás plakátokon is arra kell tanítani, hogy sokfélék vagyunk, és tiszteljük a másik embert, és segítsük azt, akinek nehezebb.  Ez kell, hogy legyen az alapvetés, és akkor bízhatunk abban, hogy ez az alapvetés nekünk is pártunkat fogja.

De ha egy szegény faluból jött roma asszony vagy bicebóca gyerekkel, akkor hány előítélet sújt? És hány felől? Hát ezt láttam én most szemtől szemben és ezen nem segít az én értelmiségi okostojás beszédem. És mondhatom neki (dehogy mondom), hogy figyelj már, az én gyerekem sokkal rokibb, mint a tiéd, ugyan ne aggódj, csak nehezen jár, közben milyen fain gyerek, mégis azt látom, hogy jobban megroppantja őt ez, mint engem, hogy triplaroki a kisfiam,  mert ő szégyelli magát nekem meg eszem ágában sincs szégyenkezni, sőt büszke vagyok rá, még a tévében is beszélek róla. Ő szégyelli magát. Miért ő? Miért nem az, akinek egy rossz szava is van erre? Hogy lehet neki annyi erőt adni, hogy ő azt a saját maga és a fia védelmében sugározni tudja? Hogy lehet úgy elmondani az ő helyzetét a környezetének, hogy azok megértsék, hogy a handikapa gyerek is ugyanolyan gyerek, mint a másik gyerek, és hogy az anyja ugyanúgy imádja.

Szóval fontos dolog az érzékenyítés, és valahol ötvenszer annyira elkélne , mint máshol. Én azt mondtam ezeknek az anyáknak, hogy nagyon fontos, hogy a saját történetüket úgy fogalmazzák meg, hogy arra büszkén nézzenek, és hogy gondolják végig, hogy mesélnék el másoknak az ő és a gyerekük történetét. Én hiszek abban, hogy egy jól irányzott személyes történet, nyílt tekintettel párosulva, elég ütős tud lenni. Kérdésekre ad választ, félreértéseket oszlat el, érthetővé teszi a félelmetes érthetetlent.

És addig is azt lehet tenni, hogy a családok összeállnak a spéci gyerekeikkel és jól érzik magukat együtt, támogatják egymást, és vállt vállnak vetnek a világban. Erre is láttam példát, és meséltem is egy ilyen közösségben úgy, hogy a túlpörgött 6 éves lelkű nagyfiúk, a sima 6-8 évesek, az egy mondatot 5 percig mondó fiúcska, és a kerekesszékes nembeszélő gyerekek és a szüleik is tátott szájjal hallgatták (mert a mese már csak ilyen, ha fejből mondják), és utána együtt játszottunk, mindenki elindította és megállította a szárazon és vízen járó hajót, amit maguk építettek. Ki a szavával, ha el nem felejtette, ki 5 perc alatt, ki pedig a tekintetével, de mindenki részt vett, és figyelt a másikra.

Ilyeneket szeretnénk csinálni még sokat, sokfelé, főleg ott, ahol tényleg elkél, ahol muszáj nagyot változtatni. És hiszünk abban, hogy hitelesen tudunk fellépni, mert a bajtársi közösség érzése is velünk van, és hála az égnek még szakmánkba is vág.  

Az Egyesület az Inklúzióért és az Egy sima egy fordított blog  innen ered, ez az eredőnk, az a start. Olvassátok régebbi életünk szemelvényeit, ha kedvetek van egy olyan világról olvasni, amikor még nem, vagy alig léteztek befogadó jászótéri eszközök.